A facebook-on megjelent a Nyitott Akadémia egy bejegyzése, amihez megjegyzést fűztem. Carl Rogers-től idéznek: “…csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük…”

A megjegyzésem így szólt:

“Sajnos egyes “pillangók” meg rossz néven veszik, ha nem kapnak instant megoldásokat pl. egy tréningen, hanem kicsit kell törniük a fejüket, meg “szenvedni” kell…”

Egy barátom reagált rá, hogy szeretne erről beszélgetni velem, mert “A pillangós bejegyzésed kibírtam röhögés nélkül.. ”

Amellett, hogy minden ilyen beszélgetésre nyitott vagyok, megindította a gondolataimat és szeretném kifejteni itt is. Így utólag belegondolva, a Facebook rövidsége miatt, több mindent préseltem bele ebbe az egy mondatba, amit érdemesnek gondolok kifejteni.

Most elsősorban arról írok, mi akadályozhat minket a tanulásban.

A mellékelt ábrát gyakran használjuk tréningeken, hogy elmondjuk:

A komfort zóna az, ahol biztonságban érezzük magunkat.

Leegyszerűsítve: nem történik semmi. Egyes szerzők elmennek odáig, hogy az “unalom” található itt.  A rutin, a megszokás biztosan. Minden úgy zajlik, ahogy eddig. A külvilág akcióira/ingereire ugyanazokat a bevált, sematikus reakciókat produkáljuk és biztonsággal ugyanazt az eredményt is fogjuk kapni. De nagyon kényelmes!!!

A fenti kép jól mutatja, hogy a komfort zónán kívül van a tanulási zóna. Az a terület, ahol izgalmas dolgok történnek. És most nem arról írnék, hogy mit lehet nyerni, ha kilépünk, hanem a fenti megjegyzésemet szeretném kifejteni.

Előtte – a leltár kedvéért – a pánik zónáról.

A pánik zóna az, ahol már azt érzékeljük, hogy nem tudjuk kontrollálni az eseményeket.

Álljon itt egy viszonylag egyszerű példa: Annak idején volt egy régi Opelem. Amikor elromlott benne valami, akkor elkezdtem kutakodni a motorházban. Elég egyszerű szerkezet volt, de az én műszaki ismereteimhez képest jelentett kihívásokat. Elkezdtem szétszedni, egészen addig a pontig, ahol már úgy éreztem, hogy ha innen tovább megyek, akkor nem fogom tudni összerakni úgy, hogy biztonságosan működjön. Eddig a pontig volt tanulás (Mi baja lehet ennek az autónak?) és innen kezdődött a veszély/pánik zóna (Ehhez már szerelőt kell hívnom!), ahonnan már saját erőből nem tudtam volna helyreállítani.

Ugyanez működik akkor is, amikor nem egy autót, hanem saját magunkat akarjuk “megszerelni”.

És máris jön az a kérdés, hogy érdekel-e, hogy mi van a motorháztető alatt? Vagy addig hajtjuk magunkat, amíg nyilvánvalóan és letagadhatatlanul el nem romlik?

Vannak, akik azt gondolják, hogy úgy vannak jól, ahogy vannak (“Én ilyen vagyok!” /és nem is akarok rajta változtatni/) – komfort zóna

Vannak, akik kíváncsiak arra, hogy a személyes működésük, viselkedésük milyen módon befolyásolja az életüket. – tanulás, önismeret.

És kevesen vannak, akik a pánik zónába önként lépnének be. Ha valamiért ide kerülnek (pl. egy válsághelyzet), akkor jöhet a megfelelő szakember (akár terapeuta) hogy segítsen.

Tanulási zóna

A komfort és a pánik között. Ide másolom fenti megjegyzésemet:

“Sajnos egyes “pillangók” meg rossz néven veszik, ha nem kapnak instant megoldásokat pl. egy tréningen, hanem kicsit kell törniük a fejüket, meg “szenvedni” kell…”

Minden tréning célja, hogy valamiben – általában valamilyen viselkedésben - változás következzen be.

Tréneri pályám 22 éve alatt a “tanulási” program megtervezése során kiemelten figyeltem arra, hogy az adott témában, az adott csapat mekkora fájdalmat képes elviselni, ami óhatatlan sajátja a tanulásnak. Sokszor csak a közös munka során, a tréning folyamatában lehet eldönteni, hogy mit bír a csapat; hogy csak “pénzkereset” vagy valódi munka lesz belőle.

A pénzkereset az, amikor a program átmegy a “smiley teszten” , azaz a résztvevők jól érzik magukat a tréningen, de nem történik semmilyen érdemi változás. Visszatérve a mindennapokba ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták.

A valódi, teremtő Munka a tréner számára, amikor lehet kihívások elé állítani a csapatot és szívesen vállalkoznak próbacselekvésekre olyan területeken, ahol korábban még nem “jártak”. (Persze, van egy csomó technika, amivel bele lehet vinni őket, amik legtöbbször működnek.)
Sokszor kérdezi meg valaki a csoportból, hogy “és mi a te véleményed rólunk, mint csapatról?” Erre általában azt szoktam válaszolni, hogy “azért volt jó együtt dolgozni veletek, mert elfogadtátok azokat a kihívásokat, amelyek elé állítottalak titeket és jöttetek velem”. Így is folytatódhatna: “Elfogadtátok a tanulással járó fájdalmat.” De ezt nem szoktam mondani, pedig erről van szó. (Érdekes módon azok, akik nem akarnak tanulni, azok nem teszik fel ezt a kérdést.)

Fájdalom

Fájdalomnak nevezem azokat a kényelmetlenségeket, amelyek abból következnek, hogy ismeretlen tájakra tévedünk, a megszokott viselkedésekhez képest. Ez lehet olyan apróság, hogy pl. kellemetlen megélni azt, hogy nem szakíthatom félbe a másikat beszéd közben, hanem végig kell hallgatnom. (És mennyien nem hajlandók figyelni a másikra…)

De az is lehet, hogy lelkének valamely mély bugyrába kell leszállnia és felfedeznie, hogy mai viselkedése egyfajta védekezés valami olyan régi rossz tapasztalat miatt, ami elmúlt és nem is jönne elő, ha viselkedésével/gondolkodásával nem hívná elő. Nem könnyű ezzel szembesülni.

Tréning környezetben csak a tanulásnak a kisebb fájdalommal járó részén szoktunk dolgozni, de az a kicsi azért ott van.

A tanulási helyzetek nem működnek úgy, hogy mindent megcsócsálva, kiválogatva kapjon meg az ember, vélt vagy feltételezett igényei szerint. Az “instant” jótanácsok segíthetnek elindulni a “megjavulás” útján, hogy az eddigi rossz (de bevált) gyakorlatokat lecserélje olyanokra, amelyek hasznosabbak lennének saját élete szempontjából.

De az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. És lehet, hogy ez lesz a jutalom.

Mennyi akadályt állítanak az emberek saját maguk elé ezzel az egyszerű mondattal: képtelen vagyok rá!
Aki ezt hiszi, az valóban képtelen, mert saját magát korlátozza a gondolkodásával.
Csak egy történetet idézek, mely nem túl régi: Adva van egy férfi, aki 80 ezer Ft nyugdíjból kénytelen megélni. Élettársa még dolgozik, szintén nevetségesen kevés pénzért. Panaszkodnak, hogy milyen nehéz az életük. Igaz.
Aztán kiderül, hogy a nő lakásában élnek, a férfi lakása pedig ott hever parlagon, azaz üresen áll, vélhetően a rezsijét is fizetniük kell. Aztán kiderül, hogy lehetőségük lenne vidéken egy házban ingyen lakniuk, mert a család tulajdona.

És bármit próbálok mondani, mindenre van válasz, hogy miért nem lehet megcsinálni. Aztán feladom.

És azon gondolkodom, hogyan lehetne csak azt az egy apró lépést megmutatni, hogy MINDEN LEHETSÉGES, ha valaki akarja.

Több ilyen élményem is volt mostanában, amikor valaki azt gondolta, hogy nincs kiút, csak azért, mert a problémára figyel és nem azokra az erőforrásokra, amelyek a rendelkezésére állnak, ha ezt felismeri.

Remélem te megteszed az első lépést és mielőtt ítéletet mondanál, felteszed magadnak a kérdést: OKÉ, akkor ha mégis lenne megoldás, akkor mi lenne az? Egyszerűen meg kell szabadulnod attól, hogy előre eldöntöd, hogy mi lehetséges  és mi nem.

Minden ér! Ér segítséget kérni, lehet új utakra lépni a megszokottakhoz képest.

A szeretet elvárás nélkül – majomszeretet. “Mindegy, mit csinálsz én mindent elfogadok kritika nélkül.”

Az elvárás szeretet nélkül – katonás drill, idomítás.

A szeretetről már írtam korábban, most közelítsük meg az elvárásokat. Amikor a gyerektől, vagy éppen a párunktól azt várjuk, hogy fejlődjön, tanuljon, az egyrészt szolgálja a mi érdekünket, de elsősorban az övét. Nem tudunk mások helyett akarni, de megfogalmazhatjuk, hogy nekünk fontos

lenne, hogy lássuk, vannak céljai, hajlandó felelősséget vállalni életéért, hajlandó tanulni a hibáiból, stb., Nehéz általában beszélni emberi célokról.

A lényeg, hogy a szeretetet (törődést) fejezi ki az is, ha figyelemmel vagyunk arra, ami segíti őt a fejlődésben. Lehet, hogy ez időnként egy jól irányzott visszajelzés, arról, hogyan látod a másikat (könyörgöm, csak azt ne, hogy a “helyedben én mit csinálnék”, mert nem vagy a helyében, “csak” mellette vagy.), lehet, hogy egy konkrét elvárás: “azt szeretném, ha jobban figyelnél rám!”, és eljöhet egy pont, amikor már csak azzal tudsz jelzést adni, ha kemény határokat húzol: “ezen a ponton nem léphetsz túl!”.

Hát elment Tibor!

Úgy tűnik eljött az idő, amikor el kell kezdeni megbarátkozni az elmúlással. Már nem először írok erről a témáról. Úgy érzem magam, mint amikor a Balatonon Keszthelynél már villámlik, dörög, esik és én Kenesén szemlélem az eseményeket és tudom, hogy gyorsan ide fog érni, de itt még szerencsére süt a nap és tudom, hogy feltartóztathatatlanul ide fog érni. És most megint búcsúzni kell egy nagyszerű embertől.

Annak ellenére írok, hogy nem fejeztem be  a Motiváció 3.0 c. új könyvet (HVG kiadó), de annyira összefoglalja mindazt, amit a témáról gondolok, hogy nem győzöm kivárni a végét, hanem adok egy tudósítást mai gondolataimról.

Mások motiválása minden vezetői tréning fontos témája. Több szint különböztethető meg, ami az irányultságot illeti.

Érdemes rájuk nézni, hogy mi mindent érthetnek emberek a motiváción:

• “Nem rúgom ki, ha jól dolgozik”
• “Ha jól dolgozik, nem tolom le”
• “Megfizetem, dolgozzon!”
• “Minek dícsérjem, csak elbízza magát!”

Ezek az elzárkózás különböző megnyilvánulásai. És amikor elkezdenek gondolkodni valami pozitív megközelítésen, akkor jön néhány újabb megközelítés:

• “Szeretnék motiválni, de semmi nincs a kezemben!” (Értsd, nincsen elegendő pénzem hozzá.)
• “Menjünk el egy közös vacsorára! A cég állja a számlát.”
• “Ígérem, mostmár többet fogom dícsérni az embereimet!”

Mindezek az eszközök, legyenek pozitívak vagy negatívak, a munkatársakat a motiváció tárgyának és nem alanyának tekintik. Az a gondolkodás van mögötte, hogy “én vezetőként így vagy úgy gondolkodom arról, hogy mit fogok tenni a másikkal, azért, hogy motiváltabb legyen”.

Ezekkel a külső eszközökkel azt lehet elérni – több kevesebb sikerrel – hogy az emberek azért dolgozzanak, hogy tőlünk valamilyen formában megkapják a jutalmukat. Ez nem működik nagyon jól. Ha a gyerek azért hajlandó tanulni, mert minden ötösért pénzt kap, akkor a célja nem a tanulás, hanem a pénz kereset.

A kulcs az, hogy fel lehet fedezni az emberek motivációját (azt a hajtóerőt, amiért hajlandók lelkesen dolgozni),  lehet segíteni őket abban, hogy felfedezzék azt, amiért szívesen dolgoznak, de a nap végén az emberek önmaguk “motivátorai”, saját aspirációik vezérlik őket.

A jó vezető tehát abban támogatja munkatársait, hogy a tanuljanak abból a tevékenységből, amit végeznek és a tanuláson keresztül elért önállóság, magabiztosság, sikerélmény legyen a jutalmuk.

Annyi köze van írásomnak a karácsonyhoz, hogy akkor keletkeztek ezek a gondolatok, amikor találkoztam unokáimmal.

Az írás látszólag a képen látható angyalhoz kapcsolódik, valójában pedig nem.

Ő sem csak angyal, hanem néha hisztérika, aki úgy tud sikítani, hogy az ember dobhártyája beleszakad. Meg ugyanúgy kűzd a nővérével, mint minden normális testvér. Meg tesz még számos dolgot, amivel nem kellemes foglalkozni.

Talán abban különleges, ahogy képes kimutatni a szeretetét.

Az igazán fontos nem az, hogy szeretetünk tárgya hogyan viselkedik, hanem az, hogy az érzés vele szemben milyen “minőségű”.

És ha még tovább megyek, a szeretetnek nem is kell, hogy tárgya legyen, mert az az én érzelmi viszonyulásom a világhoz.

Nekem sokat segített egy definíció a szeretetről, amit korábban már idéztem: a szeretet= elfogadás+elvárás (acceptance + challenge)

Most csak az elfogadásról írok.

Azt éreztem meg, hogy az én elfogadó viselkedésem ill. érzésem csak tőlem függ, tehát megválaszthatom. (És én sem mindig választom ezt, tehát van tanulnivalóm az elfogadás terén (is)).

Tulajdonképpen már csak önző számításból is érdemesebb az elfogadást, a szeretetet választani, a harag, gyűlölet, elutasítás helyett.  Az utóbbi egyszerűbb, az előző kellemesebb.

Szintén karácsonyi élmény, hogy újranéztem a Legyetek jók, ha tudtok, c. filmet, ahol Fülöp atya szép példáját adja, hogyan kell ezt jól csinálni.
 

A személyes változást segítő egyik legfontosabb eszköz a visszajelzés.

Az elmúlt 20+ évben sokat foglalkoztam vele. Sok embernek megmutattam, hogyan lehet olyan visszajelzéseket adni, hogy azt ne ellenállás, hanem szembenézés fogadja. Végül mindenki maga dönti el, hogy mit kezd a visszajelzésekkel: elgondolkodik azon, hogy mit tanulhat belőle, vagy azt mondja; ez marhaság, biztos nem jól látja.

Na tegnap megkaptam a magam visszajelzését és még mindig a hatása alatt vagyok! Nem is fogom elengedni, amíg meg nem fejtem, mit kell tennem, hogyan kell változtatnom?

Az Üzleti Randi Klub rendezvényén voltam Szegeden. Rendszeresen látogatom az ÜRK rendezvényeit, mert azt gondolom, hogy jó alkalom az üzleti  kapcsolatok építésére. A videóim között látható néhány megjelenésem. Kötöttem is néhány üzletet.

A visszajelzések viszont arról szóltak, hogy lényegében nem csinálom azt, amit tanítok és amivel mások sikeresek. Sok teendőm van vele.

Valójában azért írtam le, hogy visszajelzést adjak azoknak, akik segítettek nekem ráébredni bizonyos dolgokra és ezzel is elkötelezettséget vállaljak, hogy változtatni fogok.

Tervezem azt is, hogy másoktól is kérek visszajelzést és kicsit dolgozom azon, amit eddig kerültem.

Ez az első poszt, amit nem átemelek máshonnan, hanem már ide írtam.

Egy izgalmas munkában vehettem részt, ami attól vált izgalmassá, hogy szokatlan körülmények között kellett eredményt elérni.

Szerencsére ez inkább ösztönzött arra, hogy a legjobbat hozzam ki a helyzetből.

Kaptam 4x (hetente) 1 napot arra, hogy egy csapat középvezetőt segítsek abban, hogy vezetői feladataiknak jobban eleget tudjanak tenni. A 4 elkülönülő nap – tréneri szocializációm alapján – nem a kedvenc leosztás, de nem fogadtak el más megoldást.

A szükségből (közösen) erényt kovácsoltunk azzal, hogy minden résztvevőnek be kellett vállalnia egy “akciótervet” a tanult témák gyakorlásával kapcsolatban, aminek teljesítéséről a következő héten beszámoltak.

Az már önmagában nagy élmény volt, hogy közvetlen visszajelzést kaphattam arról, ahogy a tanultakat elkezdték alkalmazni, és megtapasztalták, hogy tényleg működik! (Alapesetben ritkán jut ilyen visszajelzés a trénernek.)

A másik nagy büszkeségem az volt, ahogy a programot blokkonként a résztvevők haladási üteméhez, a felmerült problémák, kérdések megbeszéléséhez tudtam igazítani. Ez persze alapvető működési módom; a különbség az volt, hogy most közvetlenül láthattam az eredményét.

Fontos volt az is, hogy a főnököt meg tudtam győzni, hogy vegyen részt a tréningen. (Sztereotíp félelem vezetők körében, hogy “nem fognak úgy megnyílni a résztvevők”, ha ő is ott van. Ez csak ritkán érvényes.)

Mostmár bátrabban fogok nem csak a témák között kalandozni, hanem az időkeretek kialakításában is több alternatívában tudok gondolkodni.

Épp most fejezem be Lynne McTaggart: Az energiamező c. könyvét. Eléggé tudományos és nem is könnyen adja magát. Arról szól, hogyan igazolták kutatók, hogy léteznek az univerzum rejtett erői. A könyvet hosszú lenne idézni.

Részletes ismertető olvasható itt: http://t7.hu/mm6

Tudományos (kettős vak) kísérletekkel és a technika minden vivmányának felhasználásával igazolja, hogy léteznek olyan energiák, amelyekből a világ összeáll. Sőt, csak energiák léteznek, amelyek anyag formát öltenek. Előző bejegyzésemhez kapcsolódóan találtam két gondolatot, amit ide idézek.

Az első arról szól, hogy a gondolat gyógyíthat vagy éppen árthat: ” Több szívbetegséggel foglalkozó vizsgálat is kimutatta, hogy a betegség egyik legfőbb oka az önmagunktól, közösségünktől vagy a spiritualitásunktól való elszigetelődés, nem pedig valamilyen testi tényező pl. a magas koleszterinszint. A hosszú élettel kapcsolatos kutatások során többször is kiderült, hogy nem csak azok élnek tovább, akik hisznek valamilyen magasabb rendű lényben, hanem azok is, akikben legerősebb a közösséghez tartozás érzése. Ez talán annyit jelent, hogy a gyógyító szándéka legalább olyan fontos, mint a módszere…. Az is lehetséges, hogy a legfontosabb kezelés, amit az orvos csak adhat páciensének, az az egészségbe és gyógyulásba vetett hit.”

A második: “Fritz-Albert Popp megfogalmazása szerint halálunk után a frekvenciánk “lecsatolódik” sejtjeink anyagáról. A halál tehát csupán hazatérés vagy pontosabban visszarendeződés, visszatérés a Mezőhöz.“  (195. oldal)

Ez persze nem vigasz az itt maradóknak, akiknek magukkal kell elrendezniük, hogyan gondolkodnak arról a veszteségről, amit megéltek és hogyan gondolják újra saját életüket.

“Néha azt érzem, hogy túlságosan elrugaszkodom a földtől, néha meg azt, hogy a nagy zűrzavart csak akkor értem meg, ha eltávolodom a mindennapoktól.” Idézet a leveledből.

Most elsősorban azért írok, mert tudom, hogy szereted olvasni ezeket a sorokat és kapcsolatban szeretnék lenni veled.

Érdekes a szóhasználatod: “elrugaszkodom a földtől” és “eltávolodom a mindennapoktól”.

Az elsőt inkább negatívnak, a másikat meg segítőnek fejezed ki. És mindkettő az eltávolodásról szól. Erről az jut eszembe, amit én sem mindig gyakorlok, de ha nem feledkezem meg róla, akkor érdekes és hasznos segítség.

Szégyentelenül banális dolog következik. Mondjuk viszket a hátam közepe, amit már régen nem érek el, annyira kötöttek az izületeim. Két választás van: teszek róla és valamilyen segédeszközzel – ajtófélfa, vonalzó, stb. – megoldom a “problémát”. Vagyis “lekűzdöm” a bajt. És ha nem találok megoldást, akkor bosszankodok és “szenvedek”.

A másik választás, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal elfogadom a helyzetet. Belemászok a közepébe és a tőlem telhető legteljesebb mértékben átélem az érzést. Amikor ezt az utat választom, hamar ráébredek, hogy ez nem akkora gond, hogy “bosszankodjak és szenvedjek“, vagyis simán eltűrhető a “baj”.

Mondhatod most, hogy “ja igen, ha csak a hátam közepe viszketne” én is megoldanám!

Ha a mentális technikát ellesed; kűzdés helyett a mélyére mászni, megismerni és elfogadni, és rátanulsz, akkor megtetted az első lépést.

Persze a legjobb, ha az ember megoldást talál bizonyos élethelyzetekben. A fenti technika abban segíthet, hogy megoldóképes állapotba hozd magad.

Másik lehetőség ugyanehhez, ha az eltávolodást arra használod, hogy kívülről nézz rá a helyzetre. (Érdemes kipróbálni!)

Háry Jánoson kívül senki nem tudja a saját hajánál fogva kirántani a bajból.

DE!! Bármikor megteheted, hogy önmagadra nézel úgy mintha kívül lennél önmagadon, mintha egy külső jóbarát nézné önmagadat, hogy miként gondolkodik önmagáról.Érdekes tapasztalat lesz kívülről nézned önmagadat. Rájöhetsz arra, hogy mi mindent csinálsz jól, mi mindent értél el – és könnyebben láthatod, hogy mi mindent akarsz és tudsz még elérni.